Valamilyen különös okból kifolyólag ihletet kaptam ahhoz, hogy elkészítsek egy tíz pontból álló listát, amiben azt taglalom, hogy melyek azok a számomra kiakasztó dolgok, amiket íróktól láttam, tapasztaltam. Előrebocsátom, hogy senkit sem szeretnék kritizálni vagy megbántani, ez tényleg csak egy személyes vélemény alapján elkészített lista, amelyen sem magyar, sem külföldi szerzők neveit nem tüntetem fel.
1. Alapvető helyesírási szabályok ismeretének a teljes hiánya
Leszögezném, hogy mindenki hibázik. Szerencsére embernek teremtettünk, nem gépnek, így pedig óhatatlan, hogy olykor-olykor hibákat ejtsünk. Azt hiszem, ez teljesen rendben van. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy milyenek azok a hibák. Az esetleges elgépelések egy hosszabb szövegben engem például teljesen hidegen hagynak. Mivel nem betűket olvasunk, többnyire át is siklik rajtuk a szemem, és ha egyszer-egyszer meg is akad egy-egy szón, könnyűszerrel ugrok tovább. A vesszőhibák már zavaróbbak tudnak lenni, ha nehezítik, rontják vagy esetlegesen ellehetetlenítik a mondat értelmezését, de még azokkal is úgy vagyok, hogy belefér. Magamban maximum korrigálom, és mehet is tovább az olvasás.
Még a hosszú- és rövid magánhangzókkal (pl.: csúszik-csuszik) is úgy vagyok - ha egy-egy ilyen becsúszik egy hosszabb szövegbe -, hogy az író bizonyosan olyan tájegységen nőtt fel, ahol a tájnyelvi jellegből fakadóan esetlegesen előfordulnak ilyen elírások. Nálunk - itt Debrecen környékén - például gyakori az í-zés, ó-zás --> "Szíp vót", és ha írott szövegben nem is írom le, ha egy erős tájszólással beszélő helyihez van szerencsém, idomulok a kiejtéséhez, és zavartalanul végigtolok egy beszélgetést, jó kis hajdú-bihari akcentussal. Szóval teljesen meg tudom érteni, ha valakinél véletlenül visszaköszön az otthonául szolgáló tájegység élőszóban beszélt nyelve, feltéve, ha ez elenyésző számban fordul elő.
Attól viszont a falat kaparom, ha magát írónak nevező személyek még az igekötős igék használatával sincsenek tisztában és ahelyett, hogy "Megmondom Sanyinak a véleményemet" olyan kis borzalom csillan fel a szemem előtt, hogy "Meg mondom Sanyinak a véleményemet". Százával tudnám hozni a példákat ("eszt", "aszt" és társaik külön megérdemelnének egy bejegyzést), de szerintem mindenki találkozott már hasonlóval.
Számomra attól író egy író, hogy tud írni. Ez alatt pedig nem az erőltetett, hosszú oldalakon át - teljesen feleslegesen - alkalmazott tájleírásokat értem, amivel az író megpróbálja megvillantani, hogy "jaaaj, de nagyon tehetséges", hanem azt, hogy ha nem is száz százalékosan, de elvárható minőségben tisztában van a magyar helyesírás szabályaival és biztosan használja azokat. Ezért hívják az írókat írónak, "klaviatúracsattogtató" vagy "billentyűzetenpötyögő" helyett. Ha ez nem így van, akkor előkapom az iskolás rajzkészletemet, összepacsmagolok pár rajzlapot vízfestékkel - a sosem létezett rajztudásommal -, és kikiáltom magamat festőnek. A "leghelyesebb írásra" való törekvés egy olyan önmagunktól elvárható alapvető igényesség, ami ott kellene munkálkodjon minden emberben, azokban pedig hatványozottan, akik közkinccsé teszik az írásaikat.
2. Hatalmas betűkkel írt angol cím a magyar borítón
Itt most nem a külföldi, és magyarra fordított regényekre, könyvekre gondolok. Ott teljesen helyénvaló, ha az eredeti címet tüntetik fel a borítón, mivel úgy lett elnevezve a regény. A magyar piacra szánt, magyar szerző tollából született magyar regényt viszont mi a búbánatos francért futtatják - sokszor helytelen - angol címek alatt? Talán azt gondolja a kedves szerző, hogy olvasóként hamarabb leemelek a polcról egy könyvet, ha "Veszélyes szerelem" helyett "Dangerous love" szerepel a borítón? Ha valaki külföldi piacra (is) szánja a művét, akkor úgyis le fogják fordítani a címet, ha pedig nem, akkor nem látom értelmét ennek az eszement hóbortnak.
Bevallom őszintén, nevetségesen tartom az ilyen kétségbeesett próbálkozásokat a nagyobb olvasótábor megszerzéséért, mert ahelyett, hogy vásárlócsalogató lenne, belőlem inkább viszolygást vált ki, és szerintem nem én vagyok az egyetlen.
3. Zsigerből fakadó "mindent muszáj lefordítani" hozzáállás a fordítók részéről
A magyar társadalomban meghonosodott az a furcsa, logikátlan marhaság, miszerint mindent magyarosítani akarunk. Gondolok itt például arra, hogy Kate Middleton nálunk Katalin hercegnő. Kedves párja pedig hogy máshogy is szerepelhetne a magyar köztudatban, ha nem Vilmos herceg? (William helyett, ami az ő saját, becses neve).
Hogy könyves példát is hozzak: A Hush, hush (vagy magyarul Csitt, csitt) című YA könyvet legelőször angolul olvastam, el is könyveltem magamban, hogy a főszereplők Nora és Patch név alatt futnak. Aztán kinyitottam a második részt -immár magyarul -, és gyakorlatilag kiszúrta a szemeimet az elém táruló rettenet: FOLT.
Rég volt, de mind a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznom a traumát, hogy szerencsétlen Patch-ből Foltot csinált Farkas Orsolya. Természetesen olyan könyv is van, például a Harry Potter, ahol a fordító - Tóth Tamás Boldizsár - zseniálisat alkotott, és a fordítás szerintem élvezetesebben olvasható, mint maga az eredeti mű.
4. Helytelen írásjelek használata, különös tekintettel a felkiáltó- és kérdőjelre
Például:
Elmondtam neki, hogy nem szeretem, és soha nem akarok tőle semmit!
Ebben mégis mi a felkiáltás vagy a felszólítás? Értem én, hogy az író erőteljes érzelmeket szeretne kifejezni, de ez a mondat - hacsak nem egy dialógusban hangzik el, indulatosan - nem felkiáltó és nem is felszólító, így pedig egyszerűen pontot teszünk a végére, mint bármelyik más kijelentő mondatnak.
Jöjjön a "kedvencem":
Laci szerette volna megkérdezni Nórit, hogy az elmegy-e vele a táncmulatságba?
Na, ez az a "jelenség", amitől agyérgörcsöt tudnék kapni. Hemzseg az ilyenektől az internet, és írók tollából is olyan sűrűn látom, hogy egy időben komolyan elbizonytalanodtam, hogy talán én vagyok hülye, és telenyomtam helytelen mondatvégi írásjelekkel a könyvemet. Szerencsére sikeresen teljesítettem a harmadik osztályt, úgyhogy nem követtem el efféle banális hibát. Ez a mondat két sebből is vérzik:
1. Ez egy kijelentő mondat, ami azt hivatott kifejezni, hogy "Laci szerette volna megkérdezni Nórit". Amiért benne van az "elmegy-e vele", attól még nem válik kérdő mondattá.
2. Rontja/ellehetetleníti a megértést. Ha megfordítjuk egy kicsit a szórendet, ki is derül, hogy miért. Ha a kérdőjelet figyelembe vesszük a mondat végén - márpedig az azért van ott, hogy a mondat milyenségét jelölje -, akkor ezt a mondatot akár így is írhatnánk:
Szerette volna Laci megkérdezni Nórit, hogy az elmegy-e vele a táncmulatságba?
Ergo, ez a mondat, így a kérdőjellel, Laci szándékára utal. A KÉRDÉS feltevője szeretné tudni, hogy Laci el akarta-e hívni Nórit a mulatságba. Többnyire, akinél ilyen mondatokat látok, kijelentő mondatot szeretne írni, aminek PONT kerül a végére:
Helyesen:
Laci szerette volna megkérdezni Nórit, hogy az elmegy-e vele a táncmulatságba.
5. A tévképzet, hogy erotikával bármit el lehet adni, és erotikus regényt bárki tud írni
Ehehehehehehe! (Gyorsan nevettem egy jót).
Tucatjával tudnám sorolni azokat az írókat, akik azt hiszik, hogy ha telenyomják erotikus jelenetekkel a könyveiket, akkor egymást fogják püfölni értük az olvasók a könyvesboltban, és vérre menő harcot fognak vívni az utolsó példányért.
NEM!
Az erotika szerintem pont az a műfaj, amit irtó nehéz írni, és nagyon tehetséges író kell legyen az, aki meg tudja ragadni úgy az erotika és a testi szerelem szépségeit, hogy az ne menjen át ponyva-pornóba. A legtöbb erotikus(nak mondott) könyvben még csak meg sem jelenik az igazi erotika. Egyszerű szexleírás van bennük, rosszabb és gyakoribb esetben pedig egy amatőr módon megjelenített baszás, ami számomra azt az érzetet kelti, hogy az íróban hemzseg az elfojtott szexuális vágy, és egészen egyszerűen a klaviatúra segítségével maszturbál. Az pedig, hogy még közszemlére is teszi az elfojtott, perverz vágyait, Csernus dokiért kiált.
Félreértés ne essék, tudnék sorolni számos olyan írót, aki mesterien képes érzékeltetni az erotika szépségeit. Mert az erotika szép, érzéki és gyönyörteljes. Egy jó író pedig képes szinte már-már orgazmikus élményt okozni az olvasónak egy-egy jókor elsütött mondat vagy szó segítségével, akár még egy naturalisztikus, mégis művészinek mondható leírással. Egy kalap alá venni ezeket a tehetséges írókat a nyilvánosan maszturbálókkal viszont sértő és ledegradáló rájuk nézve.
Nagy hibának tartom még a műfajban a mértékletesség elbagatellizálását. Attól, hogy minden második oldalon mellbimbókba, falloszokba és testnedvcserébe botlok, nem fog jobban tetszeni a könyv, éppen ellenkezőleg. Ha egy egyébként jó sztorit lépten-nyomon megszakít egy olyan erotikus jelenet, aminek NINCS helye a történet folyamában, számomra az a könyv maximum középkategóriás lehet, jó semmiképpen sem. Én úgy gondolom (és szerintem minden tehetséges író osztja a véleményemet), hogy minden egyes jelenetnek egyetlen célja van: hogy a végkifejlet felé tolja a sztorit. Az erotika nem csak az érzékekre képes hatni, de a segítségével komplexebbé tehetjük a karaktereinket. Kifejezhetjük és megmutathatjuk a személyiségét, olyan oldalát ismerhetik meg az olvasók általa, amivel egyébként nem találkoznának. A szexjelenettel megidézhetünk konfliktusokat, megoldásokat, játszadozhatunk az olvasó érzelmeivel, de csak akkor szabad használni, ha annak HELYE VAN az adott jelenetben. A "kenyeret vettünk, dugunk, megettük a kenyeret, dugunk, kiborult a tej, dugunk" értelmetlen, és unalmassá tehet egy egyébként izgalmas történetet is.
Ennél már csak az a rosszabb, amikor gyakorlatilag nincs is történet, és az író semmiféle komolyabb mondanivalót nem akar közölni az olvasóval, egészen egyszerűen csak kreál egy laza kis klisét történet gyanánt, hogy több száz oldalon keresztül értelmetlen szexjelenetek százaival bombázza az olvasó agysejtjeit.
6. Iszonyatosan mű dialógusok
Van, aki nagyon jó a leíró részekben, a történetvezetésben, de megöli a sztoriját az elbaltázott dialógusokkal. Nem tudom, hogy a dialógusírás tanulható-e, de abban biztos vagyok, hogy fejleszthető. Hála az égnek, rólam azt mondják, hogy erős vagyok a dialógusokban (nem fogok szerénykedni, szerintem is), így hatványozottan zavar, ha egy könyvben műízű párbeszédekkel találom szembe magamat.
- Szia, Juci! Te jössz a buliba?
- Szia, Feri! Mikor lesz?
- Ma este.
- Hol lesz?
- A Sánta Kutyában.
- Nem tudok menni.
- Miért nem tudsz jönni?
- Mert nincs ruhám, amit felvehetnék.
- Értem. Akkor szia!
- Szia!
- Hé, Juci! Este buli lesz a Sánta Kutyában. Nem jössz? - szólt oda Feri az út túloldaláról.
- Passzolom. Nincs egy göncöm sem - kiáltott vissza Juci.
- Te tudod - intett a fiú, majd sarkon fordult, és folytatta tovább az útját a buszmegálló felé.
Szerintem a párbeszédírásnál mindig arra kell törekedni, hogy életszagú legyen minden egyes szó és mondat, máskülönben kiszakad az olvasó a szövegből, és végig olyan érzete lesz, hogy olvas, ahelyett, hogy élné a történetet.
Emellett megemlíteném még a "gondolatjelezést" (én így hívom), amikor az író nem biggyeszti oda, hogy éppen ki beszélt, vagy valamilyen szinten nem utal rá. Persze, nem kell minden egyes megszólalás után jelezni, hogy éppen kinek a szavait olvastuk, az olvasó nem hülye, magától is fogja tudni, de az ömlesztett gondolatjelezésbe teljesen belezavarodik az ember, nem beszélve arról, hogy az olvasónak fogalma sem lesz arról, hogy milyen érzelmi töltettel hangzott el egy-egy mondat. Ennél egy fokkal jobb, de véleményem szerint még mindig amatőr a "mondta", "kérdezte", "kijelentette" és társaik. Ez nem egy író szintje. Ez egy általános iskolai fogalmazásóra legtehetségtelenebb diákjának a firkálmánya.
7. Modorosság
Főleg kezdő íróknál látom nagyon sokszor, hogy annyira be akarják bizonyítani az olvasóknak (vagy a fene tudja, hogy kinek), hogy szépen és tehetségesen tudnak írni, hogy az egész szöveg átcsap egy nagy, ömlesztett, modoros izébe. Barokkos körmondatokkal és olyan megfogalmazásokkal élnek, hogy többször kell nekifutni, mire az ember teljesen felfogja, mit olvasott a harminchárom sorral fentebb lévő mondat elején a zúzmarás levél erezetén megcsillanó gyenge, őszi napfényről. Nem attól lesz valaki sikeres és elismert író, hogy kilométeres mondatokat gyárt, felvonultatva benne minden írói eszközt és költői képet, a metaforától kezdve a szinekdochéig.
Egy ilyen szöveg irtó fárasztó az olvasónak, mert nem pörög és megakasztja a sztorit, ráadásul még újra és újra vissza is kell olvasni a teljes megértésért. Ezek szoktak lenni azok a művek, amikbe belefulladnak az olvasók. Az meg milyen író, akinek az az életcélja, hogy az olvasói ne tudják elolvasni, amit ír?
8. Hiteltelenség
Amatőr az a történet, ahol az író nem szentel időt a körültekintő kutatásra. Hogy mire is gondolok? A Rózsaszirmok sorozatom Írországban játszódik, ergo nem fogom leírni, hogy Catherine hortobágyi húsos palacsintát zabált az étteremben, amit leöblített egy jó nagy pohár Sió rostossal, hacsak elő nem kutatok egy olyan (magyar) éttermet Írországban, ahol árulnak ilyesmit. Vagy Tomcsik Nóri kollegina, aki történelmi műfajban alkot, nem fogja azt írni, hogy Henry hatalmasat partizott az indiai szajhákkal a Despacitora.
Ehelyett én fogom magam, felmegyek pár írországi étterem honlapjára, és megnézem a menüt, vagy bepötyögöm, hogy www.tesco.ie, és átfutom a termékeket meg az árakat. Aztán leírom, hogy Catherine ebédje egy nagy adag boxty volt (kb. a magyar krumplis palacsintának felel meg), hozzá pedig MiWadi rostost ivott. Nóri is utána fog járni, hogy abban a korban és adott helyen milyen zenét hallgattak az emberek, és arra a bizonyos zenére hogyan mulattak. Most sarkalatos példákat hoztam, de gyanítom, érthető, hogy mire gondolok.
Ugyanígy le kell kutatni a vonatindulásokat, az adózási törvényeket, azt, hogy mennyi idő alatt lehet megtenni autóval az utat teszem azt, Berlintől Párizsig. Ezek persze sok időt és energiát vesznek el az írástól, de ezek teszik hitelessé a regényünket.
A hitelesség témakörébe tartozik még a korhűség és az adott társadalom megismerése. Még ha magyar nyelvterületen is játszódik a sztori, akkor is utána kell kutatni az adott régiónak (hacsak nem ott élünk), az ottani sajátos nyelvjárásnak, a kifejezéseknek, szokásoknak. Hatványozottan igaz ez, ha például mondjuk az arab világban játszódik a történetünk. Számomra az is fontos és elengedhetetlen a hitelesség szempontjából, hogy a dialógusokban az élő, beszélt nyelv elevenedjen meg.
Tegyük fel példának okáért, hogy az egyik szereplőnk telepakolja a vegyestüzelésű kazánt úgy, hogy abban túlnyomás keletkezik és felrobban. Kedves párja hazaér a tizenkét órás műszakból, és látja, hogy oda lett a fél ház. Hát ne haragudjon meg érte senki, de ilyen esetben biztos nem azt mondanám, hogy:
- Ejnye-bejnye, de kis butus vagy.
Sokkal inkább valami ilyet:
- Hogy te milyen hülye vagy, baszd meg! Ó, te Isten barma!
Persze, nem kell teletűzdelni a szöveget obszcénebbnél obszcénebb kifejezésekkel, de van az a helyzet, amikor igenis odamondjuk a való életben is. Hiteltelen, ha egy könyvben ezek a szavak és kifejezések nem jelennek meg, indokolt esetben. Természetesen itt is figyelni kell az adott kor és kultúra szabályaira és szokásaira.
9. Profitorientáltság és az alázat teljes hiánya
Az az író, aki nem kezeli alázattal az írást, az nem író. Az írást, mint csodálatos művészetet, alázattal kell művelni. Érződik egy könyvön, ha az írója csak profitszerzés céljából írta, mert hiányzik belőle az a lélekdarabka, amit az alkotója lehel belé önmagából, az alkotási folyamat során, éppen úgy, mint ahogyan az Úr lelket lehelt az első emberpárba. A lélek nélküli könyv csak papírlapok és nyomtatott betűk sokasága, de hamis és hiteltelen, ez pedig szabályosan kiüvölt a díszes borító fogságából.
Egy valódi író nem a profitért ír, hanem mert szíve-lelke, lénye egésze kívánja az efféle önkifejezést. Szó szerint undorítónak tartom a profitért klaviatúrát csapdosó írókat, mint ahogy azt is, ha valaki pofátlan módon nagyobb hasznot tesz a könyvére, mondjuk annak az előállítási áránál. A haszon persze kell, abból születnek az újabb könyvek, abból fizetjük a grafikust, a korrektort, a szerkesztőt, a nyomdát, a reklámozást - azt, amit -, de azért álljon már meg a nászmenet!
Kicsit elszaladtak az árak, és olyan minőségű és terjedelmű könyveket árulnak már-már aranyárban, hogy az agyam eldobom. Én személy szerint annyit kérek a könyveimért, ami fedezi a költségeimet, és amiből ki tudom majd hozni az újranyomásokat vagy a folytatásokat. Sosem nyerészkednék rajtuk, mert ez a profitorientált szemléletmód pont azt ölné meg, ami az írásban a legfontosabb: az alázatot.
10. Ha az író nem olvas
Magam is meglepődtem rajta, de sajnos van ilyen. Elképzelni sem tudom, hogy fejleszti magát egy olyan író, aki nem olvas másoktól. A tehetség persze zsigerből jön, azzal együtt születik az ember, de hiába ajándékoz meg az ég valakit gyönyörű énekhanggal, ha nem tanulja meg a helyes hangképzést, levegővételi technikát, stb. Az írás sem működik másképp. Nem beszélve arról, hogy az olvasás nem csak az íráskészséget fejleszti, hanem milliónyi pozitív hatása van, a látókör szélesítésétől kezdődően a problémamegoldó készség fejlesztésééig. És még meg sem említettem az empatikus készségek fejlődését, a fantázia szélesítését, új ihletek születését, stb.
Nos, ez lett volna az én kis tízes listám. Nyugodtan írjátok meg komiban, hogy ti mivel értetek- és mivel nem értetek egyet!
